Az MI mindenütt jelenlévő jelenléte elkerülhetetlen, ami arra készteti az embert, hogy megkérdőjelezze, miért is próbáltak meg egyáltalán szünetet tartani. Nem csak a rendelkezésre álló csevegőbotok és generatív modellek bősége létezik, hanem ennek a technológiának a gyors növekedése és állandó fejlődése is, amely minden nap fogyasztókat vonz. A mesterséges intelligencia hatása olyan fülbemászó, mint az Outkast "Hey Ya" című dala, amely fenntartja azt a hitet, hogy egy Polaroid kép megrázása segít a fejlesztésében. Az MI, akárcsak a Polaroid képek, homályos és üres állapotból éles, tiszta és konkrét állapotba kerülhet segítség nélkül. Az MI ritmusa mindenhol követ. Technológiai íróként mindenki beszélgetni akar velem a mesterséges intelligenciáról, mind a munkahelyemen, mind a magánéletemben. Legutóbb, amikor régi középiskolai barátaimmal gyűltünk össze, egy barátom könnyedén érdeklődött az MI iránt. Bár megértette, hogy az MI-t hogyan használják a banki szektorban, aggályai voltak annak személyes vonatkozásaival kapcsolatban. Egy 30 perces beszélgetésbe kezdtünk arról, mikor veszi át az uralmat az MI, mikor kötődhetünk túlságosan hozzá, és mikor alakíthatunk ki valódi érzelmeket egy robot iránt. A beszélgetés során nyilvánvalóvá vált, hogy az MI jövőbeni útját nehéz megítélni. Az MI-modellek, különösen a csevegőbotok fejlesztése megtörte a hagyományos 18 hónapos ciklust, olyan gyors ütemben haladva előre, hogy az gyakran meghaladja a Moore törvényét. Ahogy folytattuk a beszélgetést, egyre nagyobb kellemetlenséget éreztem.

Általában én vagyok az, aki racionalizálja a bonyolult technológiai koncepciókat, de az MI amorf természete és végtelen lehetőségei miatt nehéz volt egyértelmű kezdetet, közepet vagy véget találni. Ami a legjobban zavart, az az volt, hogy nem tudtam biztosítani a barátomat arról, hogy bizonyos munkák érintetlenek maradnak az MI által, vagy hogy soha nem alakítunk ki érzelmi kötődéseket az MI iránt. Amikor az utóbbi kérdést fontolgattam, azt az ötletet mérlegeltem, hogy az emberek lényegében összetett biológiai gépek, és az egyetlen különbség köztünk és egy MI vezérelt robot között a kifinomultság szintje. Bár az MI jelenleg utánozhatja az emberi érzelmeket, ki mondhatja, hogy a következő évtizedben nem közelítünk majd a valósághoz? Annak érdekében, hogy bizonyos megnyugtatást nyújtsak, megemlítettem az iRobot vezérigazgatóját, aki korábban azt állította, hogy a C-3PO-szerű robotok még messze vannak tőlünk. Azonban a generatív MI megjelenésével azon tűnődtem, vajon változott-e a perspektívája. Felhoztam a Future. AI-t és annak Future 02 robotját, amely bár mozgásában ügyetlen, kifejező gesztusokat mutatott és egyfajta személyiséget az OpenAI nagy nyelvi modelljei révén. Az MI csevegőbotok és az emberi interakciók közötti növekvő hasonlóság mindkettőnket aggasztott. Ami korábban csak egy másik személlyel volt lehetséges, most úgy tűnt, lehetséges lett az MI-vel való beszélgetés révén. Megállapodtunk abban, hogy aggodalmaink nem feltétlenül magunkra vonatkoztak, hanem gyermekeink jövőjére. Barátom felidézte azt az időt, amikor viccesen azt mondta gyermekének, hogy bárkit szerethet, kivéve egy robotot, ráébredve, hogy ami egyszer vicc volt, talán már nincs messze a valóságtól. A beszélgetést nyugtalanul hagyva, barátom később egy másik barátnak elmesélte, hogy megbeszéltük az MI-t, megemlítve, hogy jobban érezte magát tőle. Azonban mindketten tudtuk az igazságot— messze volt a megnyugtatótól. Végül, az MI mindenütt jelenlévő hatása tovább nő, kérdéseket vetve fel annak különböző aspektusaira gyakorolt hatásaival és annak képességével kapcsolatban, hogy teljes mértékben megértsük annak következményeit.