Amikor nyaralni voltam, és próbáltam nem túl sokat foglalkozni a brit politikával, ráakadtam Ben Southwood megfigyelésére a Works in Progressban, hogy az Egyesült Királyság kormányának kiterjedt helyi földhasználati megelőzése messze meghalad mindent, amire az amerikai YIMBY-aktivisták valaha is vágytak. Mégis, ezen központosított folyamat ellenére, az Egyesült Királyság továbbra is súlyos lakásellátási válsággal küzd, ami hangsúlyozza a központosított stratégiák határait. Ugyanakkor ez a probléma inkább a brit közvéleményen múlik, mint a kormányzati struktúrákon. A közvélemény-kutatások szerint a brit állampolgárok 71%-a támogatja a bérleti díjak szabályozását, míg csak 47%-uk támogatja új városok építését; a Konzervatív szavazók között majdnem a fele inkább a társasházak felértékelését privilégizálná a vásárolható vagy magánbérleti lakások helyett. Ráadásul a szűkös költségvetések megnehezítik az állami lakásépítést, így nem világos, hogy milyen intézményi felépítés lehetne sikeres. Az Egyesült Államokban a legtöbb építkezés olyan területen történik, amit a helyi önkormányzatok nem irányítanak; a polgármesterek általában támogatóbbak a lakhatás ügyében, mint a városi tanácstagok; és a nagy képviselő-testületek több lakást hagynak jóvá, mint az egy kerületre fókuszáló testületek. Ez utal arra, hogy a NIMBY-mentalitás erősen befolyásolja az amerikai lakáspolitikát, és a politikusok másképp reagálnak, amikor az ösztönzők kibővülnek. Ám ha az egész szavazótestület ellenezné a piaci árú lakásokat, valószínűleg egyik rendszer sem működne. Áttérve az MI-vezetői kommunikációra, néhány kommentátor, köztük Noah Smith és Geoff Shellenberger, azt állítja, hogy az MI-vezetők hibásan kezelik a kommunikációt, mert főként a befektetőkhöz szólnak, és elhanyagolják a „normális embereket”. Mielőtt az MI megjelenése felívelt volna, a befektetők és a felhasználók prioritásai szorosan egyeztek—az „ún. lean startup” filozófiában „hallgasd elsősorban a felhasználókat”. Ám az MI erőforrásigényes jellege miatt azok a befektetői körök, akik ilyen startupokat értékelnek, jelentősen megváltoztak. Nagyon kevesen értik a mély technikai részleteket, például az attention mechanizmusokat vagy a transformer-modellokat, ami egy buborék kialakulásához járul hozzá. Emellett az olyan befektetők kis száma, akik képesek finanszírozni az olyan cégeket, mint az Anthropic, gyakran olyan aggályokat tartalmaz, amelyek messze állnak a nyilvánosságoni közönség érdekeitől, részben éppen úgy, mint a Theranos finanszírozását gazdag, de tájékozatlan támogatókkal. Fontos megjegyezni, hogy az MI-vezetők sötét jóslatai olyan kockázatokról, mint az emberi kihalás vagy a tömeges munkanélküliség, nem csupán reklámozási trükkök a befektetők számára—valóban hisznek abban, hogy ezek a kimenetelek megtörténhetnek. Az OpenAI alapítói még a GPT-2 megjelenése előtt vallották ezeket a nézeteket; az Anthropicot pedig volt OpenAI-alkalmazottak alapították, akik szerint az OpenAI nem fordított elég figyelmet az egzisztenciális kockázatokra. A belső kommunikációs csapatok próbálnak kevésbé ijesztő üzeneteket közvetíteni, hangsúlyozva az MI produktivitásnövelő szerepét, de olyan vezetők, mint Sam Altman és az Anthropic csapata, továbbra is az egzisztenciális kockázatok narratíváját támogatják. A befektetők értik, hogy ezek az üzenetek politikai kockázatokat hordoznak, ugyanakkor megértik, hogy a fő csapat valóban hitelesen hisz ezekben a veszélyekben. Az előrehaladást az MI saját hozzájárulása gyorsítja, gyorsan meghaladhatja az emberi intellektust, és megoldhat olyan robotikai kihívásokat, hogy egy „zseni országot” hoz létre egy adatközpontban. Kétségbe vonók részéről a Holden Karnofsky „Most fontos század” blog sorozata sokrétű, mély gondolatokat megfogalmazó nézőpontot kínál, őszinte elköteleződést tükrözve, miután a GiveWell és az Open Philanthropy programokon keresztül karrierje során ezzel foglalkozott. A kommunikációs kihívások ellenére ez alapprobléma az őszinte hit kérdése, nem manipuláció. Az amerikai elnöki politikában nemrégiben domináns szerephez jutó szenátorok (és egykori tévés műsorvezető) ellentétben állnak a korábbi korszakokkal, amikor kormányzókból volt több és, nos, utólag nézve, talán jobbak is voltak. Jelenlegi szenátusi vagy kormányzó pártok, mint Gavin Newsom vagy JB Pritzker, nem feltétlenül vonzanak ingadozó voksolókat; viszont a bíbor államok, mint például Josh Shapiro vagy Gretchen Whitmer, akik középpárti emberek számára is kedvező eredményekkel rendelkeznek, erősebbnek számíthatnak jelöltekként. A szenátorok gyakran olyan biztonságos helyeken ülnek, ahol inkább politikai koalíciókban érik el előremenetelt, mintsem hogy igazán kormányzási kihívásokkal foglalkoznának. Zohran Mamdani kiemelkedik a progresszív politikusok között, mert valódi munkát végez, amiért mérlegelni kell kompromisszumokat és felelősséget vállalni. A baloldali polgármesterek esetében Michelle Wu és Brandon Johnson közötti különbségek többek között a politikai irány alapján, a tanács támogatásán, intézményi kapacitáson és végrehajtó szakértelmen múlnak. Wu, bár „progresszívnek” nevezik, több tanári szövetségi intézkedést megvétózott, rendőrszakszereket támogatott, lakóövezeti adók emelését elkerülte, és igyekezett a vízszintet a kereskedelmi ingatlanokra terhelni, kevésbé volt agresszív a zónázási reformokban egy az ország kevésbé lakott metróterületén. Ezzel szemben Brandon Johnson közelebb áll a szakszervezetekhez és kevésbé hangsúlyozza az egyéni közbiztonságot. A politikusokat „progresszívnek” nevezni meglehetősen szubjektív. Hasonlóképpen Los Angelesben Nithya Raman erőteljes lakáspárti álláspontja ellentétben áll azokkal a kritikákkal, amelyek a bűnüldözéshez való hozzáállását érintik. Washingtonban a zónázási reform kevésbé sürgős, mint Bostonban vagy Los Angelesben.

McDuffie támogatja a széleskörű változtatásokat, ellentétben például Karen Bass-szel, aki óvatosabb, viszont Janeese Lewis George javaslatai a bérleti díjak szabályozásának és egyéb szabályozások bővítésére ugyanakkor veszélyt jelentenek a zónázási reformokra. George szintén a tanári szövetség befolyását tükrözi, és ugyanúgy nem veszi figyelembe a közbiztonság kérdését, mint Johnson, akit ez nem zavar. Gazdasági szempontból ez kiemelten fontos: azok a városok, amelyek erős globális gazdaságokat mondhatnak magukénak, mint New York, Boston vagy San Francisco, nagyobb politikai mozgásteret kapnak a progresszív ötletek megvalósítására, míg például Chicago gazdasági hajtóerejének hanyatlása vagy a D. C. pandémia miatti visszaesése szűkítik a politikai teret. Ezért a polgármesterek sikere gyakran a gazdasági helyzeten, a politikai környezeten és más tényezőkön együttesen múlik. Egy történelmi ellenképzelés: ha Henry Clay, a Whig Párt vezetője az 1830-as évek végén elfogadta volna 1840-ben az alelnöki jelölést, és Harrison halála után megválasztják volna elnöknek (John Tyler helyett), hogyan alakult volna az USA történelme?Tyler gyorsan összetűzésbe került Clay wigjeivel, elutasítva kulcsfontosságú törvényeket (nemzeti bank, földeladások, vámok). Valószínű, hogy Clay elnöksége alatt egy proto-Republikánus program valósult meg—vámok, Homestead Act, szövetségi bankfelügyelet, infrastruktúra-fejlesztések, amellyel későbbi Lincoln-kormányzat is azonosult. Clay, aki ellenezte Texas annektálását, elkerülhette volna a mexikói–amerikai háborút és az ebből eredő szekcionális konfliktusokat. Anélkül, hogy elfogadnák Texas-t, két ingyenes állam léphetett volna be az Unióba (Iowa és Wisconsin), ami lehet, hogy simább átmenetet eredményezett a Whig–Repubikánus folyamathoz a rabszolgaság elleni véleménykülönbségek tekintetében. Vagy fordítva, az annektálás és a háború elkerülhetetlen lett volna Clay utódjával. A polgárháború valószínűleg mindenképp megtörténik, de más politikai dinamikával: a meghatározó történelem nagy része északról volt, és ez megakadályozta volna a rabszolgaság terjeszkedését, valószínűleg demokratikus splitszakadást eredményezve, nem pedig a Republikánusok felemelkedését a rabszolgaság ellen. Texas és Kalifornia maradt volna független, és bonyolult regionális politikában és nemzetközi szerepvállalásban vett részt. A szakadás sikeresebb vagy egy egységkikiáltásnak megfelelő „egyesülési háború” is kialakulhatott volna az olyan 19. századi olasz vagy német példák alapján. Ausztráliai földgázárakról: a gázadókedvezmények csökkentése a 30%-os importcsökkenés mellett sem szünteti meg azt, hogy az áraknak növekedni kelljen olyan mértékben, hogy a fogyasztás csökkenjen, amíg nem lesz új kínálati blokk. Egy zárt gazdaságban az árakcsökkentésnek nem lenne hatása, de Ausztrália a globális olajpiac része, így az adókedvezmények csökkentése segít az ausztrál fogyasztóknak, de a globális átlaghoz képest kevésbé csökkenti a fogyasztást, a terhet nemzetközi szinten osztja szét. Sokan félreértik az árak piaci kiegyenlítő szerepét: az árak az egyensúlyt teremtik a kínálat és kereslet között, elkerülve hiányokat vagy többletet; helytelen azt gondolni, hogy az árplafon vagy a drágulás kizárólag a vállalati kapzsiság eredménye, inkább a túlzott keresletre adott válasz. Például a nyereséges vállalatok áremelése a kereslet felfutását jelzi, nem csupán a mohó árképzés eredménye. A 2024-es inflációs ráta csökkenése megállt és 2025-ben újra emelkedett a rossz gazdaságpolitikai lépések miatt, ami tovább erősíti a „kapzsiság inflációja” tévhitet. Lehetséges-e, hogy Trump egyoldalúan áttérjen Celsiusra?Nem, mert ez ellenállást váltana ki a Republikánusok között, és valószínűleg alkotmánysértést eredményezne. Európai szélsőjobboldali politikában az „extrém jobboldali” pártok sokszor történelmi fasiszta pártokból eredve erős antiframeszt hátszéllel, de összességében nem feltétlenül jobboldalibbak más jobboldali pártoknál. Sok közülük támogatja az oroszpárti külpolitikát, ami eltér a hagyományos jobboldali iránytól. Giorgia Meloni pártja például kerüli a nyílt agressziót, ugyanakkor pro-EU, pro-NATO, és anti-Putyin. Koalíciós partnere, Matteo Salvini Lega pártja viszont támogatja az oroszpárti álláspontokat. Az USA médiája nehéz pontosan ábrázolni ezeket a finom különbségeket. Twitteren sok platformprobléma Elon Musk szuperfelhasználói státuszából és kiszámíthatatlan személyes viselkedéséből fakad, nem eredendő szerkezeti hibákból. Musk intelligens, de rossz közösségi tag—ritkán közöl tényszerű költségvetési adatokat, sosem mutat bizalmatlanságot vagy hibázást, és alacsony színvonalú fórumokat propagál. Eközben sok felhasználó, aki különböző politikai nézeteket vall, magas szakmai színvonalon jár el: kutatásokat idéz, bizonytalan, hibákat korrigál, nyíltan vitatkozik. Musk által bevezetett szerkezeti változtatások egyes szempontból jók, de a médiával való rossz bánásmódja erősen csökkenti a platform minőségét.