Ahogyan az MI egyre inkább formálja az oktatást, fontos hangsúlyozni egy időtálló, hatékony tanítási eszközt: a magas színvonalú, személyes kapcsolatokat a diákokkal. Elsőként ezt saját tapasztalatomon keresztül éltem át a középiskolai spanyol tanárnőmmel, akit egyszerűen csak Señorának hívtunk, és aki tiszteletre méltó vezetője volt a spanyol tanszékünknek. Señora azzal kezdte az órát, hogy megkérdezte: „¿Qué hay de nuevo?” (Mi újság?), és a diákokkal beszélgetett legújabb eseményekről, például úszóbajnokságokról vagy zenekari koncertekről. Finoman felfedte a legújabb pletykákat, meleg, beszélgetős légkört teremtve, ami természetessé és élvezetessé tette a spanyoltanulást. Később, már középiskolai spanyol tanárként, rájöttem, hogy Señora sokkal többet csinált, mint nyelvi készségeket tanított – mélyen figyelt a diákjai érzelmi állapotára, és észrevette, ki volt csendes vagy küzdött. Az osztályterme egy élénk központ volt, ahol ő fából készült magas alacsony székéről, kezében kávéscsészével, a „Es mi mundo” (Ez az én világom) és a „Todo es posible, nada es seguro” (Minden lehetséges, semmi nem biztos) kedvenc kifejezéseivel díszítve irányította az órákat. A nyelvtanulás mellett emlékezetes pillanatokat jelentettek az utazásairól Latin-Amerikában, például az Airstream kocsisor tolmácsaként vagy Machu Picchu romjaiban aludva, ami messze túlmutatott Wisconsin irodalmi környezetén. Annak ellenére, hogy elvégeztem az iskola spanyol programját, barátaimmal egyszer megkértük Señorát, hogy tanítson „Spanyol 6”-ot, és habozás nélkül feláldozta az órarendjét, hogy segítsen nekünk—a mi hálánk csak később, pedagógus társaim közösen értette meg igazán. Ezeken az órákon, különösen a szerda napokon, amikor kizárólag spanyolul beszéltünk a „Kérdések Könyvéből, ” nemcsak nyelvet tanultunk, hanem az ő őszinte véleményeit is hallhattuk olyan témákban, mint a lélektársak, tetoválások vagy utazás. Señora valódi erőssége az volt, hogy hiteles interakciókat tudott építeni, az „eredeti MI-t” — valódi emberi kapcsolatokat, nem pedig az oktatási technológia trendjeit hajszolva.

Sajnos, a rák idő előtt kényszerítette elhagyni a tanítást. Évekkel később, az osztálytermi szekrényében még mindig ott volt, „por si acaso”—csak hátha visszatérne, ahogyan a kollégák remélték. Amikor egy baráttal megnéztük a szekrényt, átnéztük a papírjait, tantervét és címkézett mappáit, úgy éreztük, hogy jelenlétében vagyunk. Kigyűjtöttem az eredeti munkalapjait és vetítőlapjait, hogy saját tanítási önbizalmamat növeljem, valamint ő könyveit, posztereit és kedvenc kávéscsészéjét is. A saját iskolámban felélesztettem az ő tanítási módszereit, sőt kipróbáltam egy overhead vetítőt is, hogy az anyagait szó szerint felhasználhassam. Bár nem kerültem teljesen a technológiát, a hangsúlyt az emberi kapcsolatra helyeztem, amit ő példázott. Az órát minden nap „¿Qué hay de nuevo?” kérdéssel kezdve, közben Señora csészéjéből kortyolva, tovább folytattam az ő gyakorlatát: figyelni, ki tűnik kicsit szétesettnek, majd személyesen követni, - olyan módon elköteleződve, amit semmilyen bot nem tudna megtenni. Ez az erőteljes nyelvi tanítás és az őszinte törődés keveréke továbbra is pótolhatatlan tanítási eszköz a mesterséges intelligencia növekedése közepette.