Első vázlat: Az Írás Dialógusa heti rendszerességű műsor, amely mélyreható beszélgetéseket kínál fikciós, non-fiction, esszéírók és költők részvételével, bemutatva az alkotók hangját, ahogy felfedezik művüket, mesterségüket és az irodalmi művészeteket. Mitzi Rapkin műsorvezető vezeti, és tiszteleg a kreatív írás és azok előtt, akik szívükkel vállalják, hogy gondosan kiválasztott szavaikat nyomtatásba adják, valamint az írók hatása előtt a körülöttünk lévő világra. Az adás folytatódik a reklám után Ebben a részben Mitzi Vauhini Varával beszélget a legújabb könyvéről, a Searches-ről. Seguálja és töltse le az epizódot bárhol, ahol podcastokat hallgat! A részletből: Mitzi Rapkin: Szeretnék kérdezni egy szakaszról a Searches-ben, ami közvetlenül az írókra és olvasókra vonatkozik, ahol azt vizsgálod, milyen modelleket használ az AI technológia a nyelv hatalmas mennyiségének tanulásához. Beillesztesz egy idézetet valakitől, Gideon Lewis-Kraustól, ami nagyon tetszik: „nem az vagy, amit írsz, hanem amit olvastál. ” Elkezded tárgyalni, miként használja az AI az írók munkáit tanulási folyamatában. Jelenleg egy nagy per folyik a Meta ellen ezzel kapcsolatban. Aztán van egy nő, aki szerint örülné, ha az AI-nak csak néhány elemet adna egy történetből, és az AI írná meg a mesét, amit majd elmesél a gyermekének, mert ez számára személyesebbnek tűnik, mint amit máshol talál. Ez igazán megragadott, és mélyen hatott rám, mert hiszem, hogy az olvasás egyik oka az empátia átélése. Nem szeretném, ha csak az általam írt történeteket olvasnám fel gyermekeimnek. Arról szól ez, hogy hozzáférjünk egy könyv olvasásának ajándékához, mert ez lehetővé teszi, hogy mások elméjébe lépjünk be. Az adás folytatódik a reklám után Vauhini Vara: Ez egy vad kártya számomra. Úgy gondolom, mint írók, több mindent meg tudunk vitatni arról, amit az AI nem ér el számunkra, például amikor korábban próbáltam esszét írni AI segítségével, és mindez nem volt eléggé kielégítő. Ez rendben van. De végső soron a könyvek termékekké válnak, amikor kiadják őket a világba, és az írói pályák fenntartásához szükség van arra, hogy az emberek olvassák ezeket a könyveket. És nemcsak a karrier miatt – állítom, hogy az adott művészeti ág fennmaradásához az is kell, hogy az írő és az olvasó közösen alkossák meg.

Itt történik a varázslat. Ha írok egy könyvet, és senki sem olvassa, a mű hiányosnak érezhető. Ezért az olvasóknak kell eldönteni, mi értékes a irodalomban. Itt jön képbe a férjem meglátása, hogy az irodalomnak ember által kell születnie, mert ha az olvasók úgy döntenek, hogy számukra lényeges, hogy a szöveg mögött ember áll – hogy ez kommunikáció közöttük és az alkotó között –, az alapvető része az élménynek, akkor az AI nem számít. Viszont, ha úgy gondolják, hogy mindegy a szöveg eredete, amennyiben szórakoztat, megragad vagy megindít, akkor ez egzisztenciális problémát jelent számunkra íróként és irodalmi társadalomként. Az az AI modell, amellyel az Ghosts című esszét írtam, nem tükrözte teljes mértékben az élményemet, de az könyvben megállapítottam, hogy az AI alkotott olyan szövegeket, amelyek néha igazán megindítóak voltak. Hogyan egyeztetem ezt úgy olvasóként, hogy az irodalom emberi alkotás legyen?Mit jelent, ha olvasóként az AI által generált szöveget olvasom, és azt mondom: „Wow, ez igazán gyönyörű”?Elég ez?A kérdés az, mi számít elégnek. Remélem, nem az – de ezt nem nekem kell eldöntenem.