Napi vizuális fogyasztásunkat két párhuzamos képcsatorna uralja. Az egyik a valós világ vizuális jellemzőit mutatja – politika, sport, hírek és szórakoztatás –, míg a másik AI-generált „káosz” tartalmakkal van telítve: alacsony minőségű, minimálisan emberi válogatáson átesett tartalommal. Ez az AI-tartalom terjed a közönséges rajzfilmektől hírességekről szóló banális képekig, illetve túlzottan szexualizált nők ábrázolásáig, például virtuális barátnőké, akiknél nincs valódi interakció. Ez az AI- által alkotott, széles körben elterjedt képáradat beszivárog a közösségi média hírcsatornáiba és olyan üzenetküldő alkalmazásokba, mint a WhatsApp, elmosva és torzítva a valóság képét. Az újfajta AI-szemetelem a jobboldali politikai fantázia. Egész YouTube-videók mutatnak be kitalált győzelmeket Trump-kormánytisztviselőkről a liberálisok felett; a Fehér Ház X-fiókja olyan Studio Ghibli-stílusú AI-művészetet osztott meg, amelyen egy dominikai nőt sírva tartóztatnak le az ICE ügynökei. Globálisan az AI által generált politikai mémek válthatnak ki reakciókat – kínai ugratós videók az amerikai munkásokról vámbejelentések után, amelyek még a Fehér Ház választól kapott válaszként is szolgáltak, azt tagadva, hogy tiszteletlenek lennének az amerikai munkásokkal szemben. Fontos megjegyezni, hogy a válasz hitelességét is igazolni kellett, hogy ne AI-által generált tartalom legyen. Az AI politikai ténykedése – bár a hagyományos propaganda folytatása – példátlan mértékben demokratizálódott, és korlátlan, fikcionális forgatókönyveket kínál, szabadon a való világ korlátaitól. Az AI-tartalom terjedése privát és megbízható csatornákon, például WhatsAppon keresztül történik, így nincs azonnali akadálya a pontosságának. A címzettek gyakran elfogadják igazságként. Például egy idős rokon hisz az AI-generált képekben a szudáni háborúról, mert azok megbízható kapcsolatokból származnak és politikailag rezonálnak, annak ellenére, hogy kételkedéseket táplál. Ebben a dömpingben az AI-t a politikai narratívák idealizálására és szanitizálására használják nosztalgikus vagy győzelmi vizuálokon keresztül. Roland Meyer professzor kiemel egy hullámt az AI által készített képeket, amelyek fehér, szőke családokat mutatnak ideális jövőként, amit neofasiszta fiókok terjesztenek. Ez tükrözi az AI generatív technológiákben meglévő konzervatív és nosztalgikus hajlamot, mivel az oktatáshoz használt adatok torzítva tükröznek etnikai sokféleséget, progresszív nemi szerepeket és szexualitásokat, így erősítve a hagyományos normákat. Hasonló minták jelennek meg a „tradwife” tartalmakban, amelyek alárendelt háztartásvezető nőket ábrázolnak, illetve retro-immerszív világokban, amiket férfiaknak kínálnak.

Az X platformon (volt Twitteren) megjelenő AI- által alkotott képek nőket ábrázolnak termékenynek, szemérmesnek és engedékenynek, ezzel nyugat-uralmi, autokrata és hierarchikus rendszeréket idealizálva, nosztalgikus fantáziákként bemutatva. Az AI egyre inkább a fasizmus új esztétikai eszközévé válik. Ugyanakkor sok AI-szemét nem koherens, és elsősorban tartalomtermelő káosz, amelynek célja a minél nagyobb elköteleződés és profitszerzés. Max Read újságíró megjegyzi, hogy a Facebook nem junk tartalomként, hanem rendkívül érdekes anyagként fogadja az AI-tartalmakat. Az ilyen platformok számára olcsó, kevés erőfeszítést igénylő AI-tartalom vonzza az interakciókat. Ez egy robotikus internet kialakításához vezet, amely erős emberi érzelmeket kíván kiváltani és folyamatos elköteleződést fenntartani. A készítők szándékától függetlenül ez a AI-képáradat érzéketlenné és túlterheltté teszi a nézőket. A nonszensz és nyugtató képektől az ideológiaiakig mindenféle tartalom hatására a valóság érzékelése szétesik. A való világból származó rémtörténetek – amerikai deportáló kalitkák, egyetemek elrablásai, halálesetek Gázában – egy egyre folyamatosabb képrácsba keverednek, amely áthágja a fizikai és erkölcsi határokat, ezzel mély zavart okozva. Felmerül a kérdés, hogy kiben bízhatunk, amikor minden egyszerre tűnik hiperreálisnak és irreálisnak. A figyelemgazdaság múlandó és felszínes természete mellett ez egy nagy látványossággá növelt tékánnyá válik a túlzás. Súlyos kérdések – mint Zelenszkij vagy háborús bűnök – egyaránt lehetnek csak szórakozás vagy háttérkitöltő tartalom, miközben AI-karikatúrák is születnek. Nyugodt jelenetek, például havas kunyhók, vizuális gyógyírként szolgálnak. Az algoritmusok folyamatosan személyre szabott tartalmat adnak felhasználóknak, így mélyítve az elmélyülést szubjektív valóságokba, nem pedig az objektív igazságba. A következmény egy olyan diszharmónia, ahol a globális válságok sürgőssége elhalványul a felszínes, maximalista mémkultúrán belüli bemutatásban. Ahelyett, hogy cselekvésre ösztönözne, ez a rendszer bénulást vált ki – egyfajta álmos menekülés a katasztrófa felé, nem tudatlanságból, hanem úgy, hogy túlterhelnek és elzsibbasztanak a szűrt, torzított információkkal teli, folytonos képi és mémképző látványvilágban.